Budapest, Kárpát utca 7/b.
1.
A Kárpát utca 7 számú házra emléktábla került. Az egykori Erzsébet Gőzmalom Rt. nyugdíjalapi bérházának 100. évfordulós emléktáblája látható rajta. Az épületet
a Pannónia gőzmalom helyén emelték 1911-ben Wellisch Alfréd tervei alapján.
2.
Az 1800-as években több malom is települt a mai Újlipótváros területére, az ekkoriban háromszáz ezer főt számláló — de rohamosan gyarapodó népességű — Pest és Buda kiszolgálására. Az első gőzmalom építéséhez 1866-ban fogtak hozzá német szakemberek közreműködésével. A malmok megjelenése magával vonta olyan gyárak további megtelepedését, amelyek gépgyártással és vasalkatrészek előállítására szakosodtak. A malomipar jelenlétének köszönhette megalakulását pl. a Kender Juta Gyár is, a természetes alapanyagból előállított jutazsákok előállításával.
3.
Malmok:
Árpád Gőzmalom Rt.: Szent István körút 10-12(Haggenmacher Henrik).
Első Budapesti Gőzmalom Rt.: Kárpát utca.
Erzsébet Gőzmalom Rt.: Kárpát utca.
Ördög malom: Tahi utca és a Lomb utca kereszteződése (Keller Ferenc és Haggenmacher Henrik).
Pannónia Gőzmalom Társaság: Pannónia utca.
Únió Gőzmalom Rt.: Visegrádi utca 7.
(Az Unio Malom egyik belső utcájában dolgoztak a kádárok, ma a Kádár utca jelzi ezt.)
Victoria Gőzmalom Rt.: Újpesti rakpart.
4.
Magyarország malomipara a XIX. század végén az első helyen állt a világon, és Budapest a világ első malomvárosa volt.
Magyar liszt, magyar őrlés, kéregöntés, hengerszékek, síkszita. Ezek a malomipari fogalmak egy olyan történelmi korszak jellemzői voltak, amikor tőlünk tanult a világ. Ekkoriban a magyarok exportálták a legtöbb lisztet a világpiacra, és a Budapesten gyártott malomgépek ezreit vásárolták meg tőlünk külföldön.
A tizennégy óriási gőzmalom közül öt kerületünkben, a mai Újlipótváros területén üzemelt. Több híres kerületi gépgyárunk tömegével készített malomfelszerelési berendezéseket. Ma már egyetlen malom sem működik a XIII. kerületben, de a régi malmokról írásos és íratlan források egyaránt tanúskodnak.
Ne merüljön feledésbe a dicső múlt! Őrizzük meg a jövőnek malomalapító elődeink példáját és emlékét!
A gabona feldolgozása a földműveléssel, a növénytermesztéssel egyidejűleg alakult ki az újkőkorban (neolitikum). A régészek szerint az őrlés eszköze kezdetben két darab kő volt: az őrlőlap és a dörzskő. Az őrlőlap nagy dob felületű lapos kő volt, erre szórták a gabonaszemeket. A legömbölyített dörzskő mozgatásával az őrlőlapon durván őrölt lisztté zúzták a gabonát. Az ilyen lisztből leginkább lepény készült, de ehették a gabonát kásának is vagy megpörkölve.
Az őrlés az emberiség történelme során sokat fejlődött. Tudunk kézimalmokról, később egyéb szárazmalmokról és vízimalmokról, szélmalmokról, gőzmalmokról és korunkban az elektromos energiát felhasználó malmokról.
Kosutány Tamás, a magyar élelmiszeripar kiváló kutatója így határozta meg a malom fogalmát: „Agabonának mozsarakban, kézi súlyokkal való összezúzását nem mondhatjuk őrlésnek; a mozsár még nem volt malom, a malom akkor keletkezett, midőn a felaprózásra a forgó mozgást kezdték alkalmazni. Ennek legrégibb alakja az ősrómai malom; ez egy csonkakúp alakú kőre (méta) illő másik kő (catillus), hajtották pedig ezt a kőpárt részint rabszolgák, részint ökrök vagy lovak és zúzták így porrá a felöntött gabonát.”
A magyar nyelvben használatos malom szavunk latin eredetű. Az ókori latinok nyelvében a mola szó malomkövet jelent, s mivel az ősrómai malom két kőből állt, a malom fogalmát a malomkő többes számával jelölték így: molae. A latin molae főnév csak többes számban volt ragozható. A latin nyelv fejlődése során később a malom fogalmát a molina szó jelölte, e szó tövéből alakult ki az újlatin nyelvekben például az olasz molino, a francia moulin szó, de a szláv nyelvekben megtalálható miin szó is ide vezethető vissza.
Már az ókorban őröltek lisztet a mai XIII. kerület földjén. A XIX. században tárgyi emlékeket találtak erre a ma Vizafogónak nevezett városrész területén. A Rákos-patak torkolata közelében a Pannónia provincia limes vonalához tartozó egykor Transaquincum nevű fallal és árokkal körülvett erődítménytől északra több kézi malomkő került elő véletlenül 1848 november 29-én katonai jellegű sáncárokásás közben. 1877-ben
régészeti feltárás folyt ugyanezen a területen, akkor ismét találtak kézi malomköveket. A kézi malmokkal az ókori rómaiak lisztet őröltek az itt határőr szolgálatot teljesítő katonáknak. Ezekről a malomkövekről a helybéli lakosok a patak vájta medret Köszörűs ároknak nevezték el a XIX. században. A területről véletlenül, illetve az ásatások során előkerült bélyeges és feliratos téglák az i. sz. II. században uralkodó Commodus császár idejéből valók. Commodus császár nevéhez is fűződik Transaquincum erőd épületeinek a megerősítése. Egy dátumot biztosan ismerünk: ez i. sz. 184. Mivel pontosan nem tudjuk, hogy mikor kellett Transaquincumot elhagyniuk a római katonáknak, csak annyit állíthatunk, hogy az egykori Pannónia provincia i. sz. V. században már az Attila fejedelem vezette hun birodalom része lett (434. és 453. között). A rómaiak az V. században Pannónia provincia feladására kényszerültek. A Nyugat-római birodalom bukása (i. sz. 476.) után már nem létezett római uralom az egykori Pannónia provincia területén sem. A régészek szerint a kézi malomkövek korát pontosan nem lehet megállapítani. Használatuk idejét csak Pannónia provincia létezéséhez köthetjük.
A feudalizmus idejéből kerületünk földjén semmiféle tárgyi emlék sem maradt a malmokról, bár oklevelekben szerepelnek majorságok, kis települések, ahol malmoknak is kellett lenniük. A középkorban sok hajómalom működött a Dunán a budai oldal közelében és a soroksári Duna-ágban, de említés történt egy, a Jenői révnél a XVI. században hajómalmot működtető molnárról. Révjenő község a Margit-híd pesti hídfőjétől északra feküdt.
A XVIII. századtól egészen az 1920-as évekig a Rákos-patakon működött egy Ördög malom nevű vízimalom. A malom épületét az 1980-as években lebontották, nevét az Ördög malom utca őrzi. Az egykori malom helye a Tahi utca és a Lomb utca kereszteződése.
Valamikor a Rákos-patak mentén számos alul csapott kerekű vízimalom működött. Matti mérnökkari kapitány 1725-ből származó térképén, amely Pest város akkori határát ábrázolta, két malom volt a Rákos-patak mellett. A Steurbeck malom és a városi malom. 1782-ben a Budát és Pestet felmérő titkos katonai térképen a Rákos-patak torkolata közelében látható a Teufels Mühle (Ördög malom). Buda-Pest 1838 március 15-i és 16-i helyzetét ábrázoló árvíztérképén a Rákos-patak megnevezés helyett Teufels Graben (Ördög-árok) földrajzi név szerepel. Tudjuk, hogy a törökök kiűzése után Magyarország gyéren lakott területeire főleg az osztrák örökös tartományokból jöttek a betelepülők. Az Ördög-árok és az Ördög malom elnevezés valószínűleg tőlük származik.
Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc után Magyarországon a polgári átalakulás és a kapitalista fejlődés megindulásával a malomipar vezető iparág lett. Buda és Pest malomvárossá vált, és ezzel párhuzamosan a gépgyártás fejlődése is ugrásszerűen felgyorsult. A szabad verseny hazánkban rövid idő alatt a monopolkapitalizmus jellemzőinek a kialakulásához vezetett, s a malomipar XIX. és XX. századi történetében ez a folyamat végigkísérhető. A magyar malomipar a liszt exportját tekintve a világ első helyére került és példát adott a világnak a gépesítésben is találmányaival és technológiájával. Híres lett a Mechwart András által továbbfejlesztett hengerszék, a Haggenmacher Károly által feltalált síkszita, a Ganz Ábrahám által feltalált kéregöntés módszerének alkalmazása a hengerekben és a magasőrlés technológiájának a találmánya, amelyet azért neveztek másképpen „magyar őrlésnek” is, mert ezt az eljárást tőlünk tanulta meg a világ.
Már a XVIII. század elején a malomipar volt a „legnagyobb iparág” az országban. Magyarországon 2 542 malmot, Erdélyben 750 malmot írtak össze. Az összeírt malmok vízi- vagy szárazmalmok, ezen belül taposómalmok (ezeket emberi erő működtette) vagy tiprómalmok (ezeket igásállatok működtették), illetve szélmalmok voltak. Csak 1863-ban készült összeírás a malmok számáról statisztikai módszerekkel. E szerint a gőzmalmokon és egyéb műmalmokon kívül 4 301 hajómalom, 9173 patakmalom, 7 966 szárazmalom és 475 szélmalom volt az országban; összesen több mint 21 000 malom működött. Nyolcszor annyi, mint a XVIII. században. A számbeli növekedés ellenére a minőségi lemaradás egyre nagyobb volt a világ malomiparához képest. A fejlődés útja az volt, hogy a malmoknak gyárüzemekké kellett válniuk. Kétféle gyárüzem volt akkoriban a világon. Az angol-amerikai rendszerű malmokban kőjáratok működtek, a hengermalomban két vashenger őrölt. Mindkét malomfajtában a gőzmalom szolgáltatta a hajtóerőt, ezáltal létrejöhettek nagy teljesítményű üzemek, folyamatos lehetett a munkavégzés, mert az nem függött az időjárási tényezőktől. A kapacitás kihasználása és a rentábilisabb szervezés érdekében célszerű volt összekapcsolni a gabonavásárlást, az őrlést és a lisztértékesítést. Ehhez tágabb fogyasztópiac kellett, nagyobb gabonaszállító körlet, fejlettebb szállítás és fejlettebb kereskedelem. A kapitalizmus fejlődése során egyre nagyobb tőkére is szükség volt.
Magyarországon az első korszerű malomalapítási kísérletek Nagysurányban és Sopronban voltak. 1835-ben a gróf Károlyi Lajos birtokán lévő Nagysurányban egy vízimalom kezdte meg a működését nyolc kőjárattal; ez volt hazánkban az első összekötött rendszerű angol-amerikai típusú műmalom. 1836-ban Weiss Henrik javaslatára Széchenyi István védnökségével létrejött a Soproni Gőzmalom Társaság, amelynek a malomüzeme hat kőjárattal és egy 24 lóerős gőzgéppel dolgozott.
A gyárjellegű magyar malomipar első nagyszabású tőkés vállalkozása a Pesti Hengermalom Társaság volt. Hazánk első részvénytársasági malmának a története így kezdődött:
„Tekintetes Vármegye!
Nemes Pest megyének határában, alkalmasint Pesten vagy Budán részvényes Társasággal gőzmalmot szándékozom állítani, s nem pedig azért, hogy ‘egy’ gőzmalmunk legyen, hanem, hogy ez mintául szolgálván - lassanként mindenütt állíttassanak fel gőzmalmok, s Hazánk gabona helyett végképp liszttel űzze kereskedését: miáltal nemcsak mezei gazdáink nyernének tetemesen, de a gyengébb sorsúnak is új - kőszénásás Mohácsnál, a lisztet felfogadó dongák stb... készítése által - keresetkor nyittatnék.”
Az idézett sorok Széchenyi Istvánnak az 1827 június 7-én Pest vármegyéhez írt leveléből valók. Széchenyi kezdeményezése csak jóval később válhatott valóra. 1836-ban kezdte meg a Pesti Hengermalom Társaság toborzását, és 1841 szeptember 15-én helyezték üzembe a malmot, amely akkor Európa egyik legkorszerűbb új malomüzeme volt, az akkori legmodernebb svájci gépekkel szerelték fel. A malomüzemet Lipótvárosban, a mai V. kerület területén építették fel. A telepet határoló utcák mai neve: Fáik Miksa utca, Balaton utca, Honvéd utca és Stollár Béla utca. A malmot József hengermalomnak nevezték el hálából azért, mert József nádor támogatta a malom létrehozását. Évente mintegy 5000 tonna kenyérgabonát őröltek itt, a liszt minősége jobb volt, mint a kis malmokban őrölté. Itt alkalmazták először együtt a gőzgépet és a hengerszéket hazánkban, innen indult ki a magasőrlési eljárás. A József hengermalomban dolgozott 1841-től a svájci születésű Ganz Ábrahám; előbb szakmunkás szerelő, majd első öntőmester lett, de 1844-től önálló kis öntődét hozott létre Budán, ebből lett később a Ganz gyár. Új eljárása: a kéregöntés alkalmazása a malmi hengereknél. Megkezdték ezeknek a hengereknek a hazai gyártását. Ezt a kéregöntési eljárást használta fel Mechwart András, a Ganz gyár műszaki igazgatója, amikor a svájci Wegmann Frigyes porcelánhengerekkel működő hengerszékét úgy fejlesztette tovább, hogy a hengerek kéregöntésű acélból készültek.
Ezt a hengerszéket Mechwart András még sokoldalúan továbbfejlesztette, például megalkotta a hengerpárok rugós és karikás szorítását. Ezeknek a korszerű súlynyomású hengerszékeknek a gyártása a budapesti Ganz gyárból indult 1875-ben a malomipart világszerte forradalmasító útjára. A Ganz gyár nagy sorozatokban készítette a tökéletesített szerkezetű, rovátkolt és sima acélhengerekkel ellátott, különböző típusú és méretű hengerszékeket. 1874 és 1885 között 13 219 hengerszéket értékesített a gyár, ebből 2 357-et hazánkban, 10 862 darabot pedig európai és tengeren túli országokban. A hengerszékek kiszorították a korszerűtlenné vált malomkőjáratokat. 1880-ban a budapesti nagymalmok hengerszékekkel őröltek. A hengerszékek kisebb méretűek voltak, mint a kőjáratok, őrlési hatásfokuk sokkal kedvezőbb volt amazoknál és kíméletesebb őrlésük miatt könnyebben lehetett elválasztani a mag belső lisztrészecskéitől a kevésbé töredezett héjrészeket. 1887-ben Haggenmacher Károly szabadalmaztatta az általa feltalált síkszitát, amelyet aztán folyamatosan fejlesztett tovább. Az első síkszita jobbra forgó, zárt szekrényében három szitáló-és két gyűjtőkeret volt. A síkszita döntő fordulatot hozott az őrlési folyamatban lényeges szerepet betöltő osztályozási műveletek hatékonysága szempontjából. A síksziták használata gyorsan elterjedt, először a budapesti nagymalmok használták. Haggenmacher Károly nevéhez, aki ebben az időben az Első Budapesti Gőzmalom Rt. igazgatója is volt, több más találmány is kapcsolódik. így például az egyetemes daratisztító gép és egyéb dara- és dercetisztító gépek továbbfejlesztése. Az őrlési technológia fejlődése során három alapvető eljárás alakult ki: a sima őrlés, a magasőrlés és a félmagasőrlés. Régen csak az egyszerű sima őrlést ismerték, ez kétféle termék előállítására irányult, ez a két termék: a liszt és a korpa. A sima őrlésnél a héjrészek erősen összeroncsolódtak és beletöredeztek a lisztbe, emiatt a liszt barnább, tehát korpásabb lett. Ha mégis fehér liszt előállítása volt a cél, akkor csökkent a fajlagos lisztkihozatal, az őrlés kevésbé volt gazdaságos. A XIX. századi magyar és elsősorban budapesti nagymalmokban a fejlesztett malmi gépekkel a magyar különleges, jó minőségű acélos búza feldolgozására kialakított magasőrlési eljárást alkalmazták. A rendszerezett dara- és dercetisztítást kiterjesztve a több frakciós magasőrlési eljárás célja a fehér liszt kihozatalának a növelése volt. A félkész termékek gondos osztályozásával és a minőségileg szétválasztott őrleménycsoportok külön őrlésével a magasőrlési technológia páratlanul jó minőségű, bő választékú lisztfajták előállítására volt alkalmas. Amíg a külföldi malmok az 1880-as években általában 4-7 fajta lisztet gyártottak, a magyarországi nagymalmok 12-20, sőt néha még ennél is többféle lisztet
őröltek. Ez az őrlési eljárás nagyon eszközigényes volt, ezért csak addig volt létjogosultsága, amíg az előállított késztermékek értékesítése extraprofitot eredményezett. A lisztek számának és minőségének egységesítésére a fővárosi malmok 1891-ben úgynevezett tipizálási egyezményt kötöttek és Budapesti új típusok néven jellegmintákat adtak ki. Az úgynevezett félmagasőrlés a későbbiekben úgy alakult ki, hogy a magasőrlést egyszerűsítették, és ehhez kevesebb gépre volt szükség. A magasőrlés technológiája magyar találmány, mint ahogy a nullás liszt is, és a lisztfinomság számozása 0-tól 7-ig.
A magyar malomipar a XIX. század végén műszaki és technológiai vonatkozásban túlszárnyalta a nemzetközi színvonalat. A hazánkban kifejlesztett vezérgépek és őrlési eljárások azóta sem változtak alapvetően, világviszonylatban ma is ezek az elvek és műszaki megoldások érvényesülnek.
5.
A XIX. századi malomgépgyártás egyik fő területe a mai XIII. kerületben volt. A Pannónia Gőzmalmot alapító kereskedők létesítették 1867-ben az Első Magyar Gazdasági Gépgyár Részvénytársaságot. Az 1868-ban egyéni vállalkozásként alapított Láng L. Gépgyár, valamint a Wörner és Társa Gépgyár kiemelkedő jelentőségű volt. Több más üzem is foglalkozott malomberendezések készítésével. így például a Meteor Kőipari és Malomkőgyár a Vizafogó védgát és a Rákos-patak találkozásánál, a Podlinetz és Heisler Malomgépgyár, a Brogle Malomgépgyár a Váci út 46-ban. A Höcker Antal-féle gőzkazán és gépgyár a Váci út 53. szám alatt, később a Váci út 81-88. szám alatt előbb úgynevezett félstabil gőzgépeket gyártott, később malomfelszerelési cikkeket is. A XX. században a nagyobb magáncégek között szerepelt a Wörner és Társa Malomépítészet, gépgyár és vasöntöde a Váci út 48 szám alatt. Az első világháború után is működött az egyik legjelentősebb gyár, amely malomgépeket készített: az EMAG, címe: Budapest Váci út 19. Egyik hirdetése így szólt: „A világhírű EMAG malmokat tervezi, szereli és gyártja Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt. malomosztálya.” Ez a hirdetés 1937-ben jelent meg a Magyar Molnárcéh Közleményeiben.
Budapest a XIX. század végén a világ első malomvárosa volt, a XX. században azonban túlszárnyalta az amerikai malomipar központja: Minneapolis. A
budapesti nagymalmok a XX. század elején évente több mint 600 000 tonna lisztet gyártottak, pedig őrlési kapacitásuk meghaladta az évi egymillió tonnát. Ezzel a teljesítménnyel az említett amerikai Minneapolis után Budapest még a világranglista második helyén szerepelt, és Európa legnagyobb malomipari központja volt.
A budapesti malomipar fejlődésében a XIX. század a fénykor volt, a XX. században a fejlődést a hanyatlás és a válság követte.
A világháború kenyérszükséglete először kedvezett a kereskedelmi őrlést végző budapesti nagy malmoknak, de a világháborút lezáró versaillesi békerendszer részeként a trianoni szerződés derékba törte az egykor világvezető magyar malomipar sorsát. A két világháború között malomiparunk lemaradt az élvonaltól és elvesztette a korábbi nemzetközi vezető szerepét, miközben a külföldi malomipar töretlenül fejlődött. A magyar állam területe összezsugorodott, a nemzetgazdaság arányai lényegesen módosultak. Az 1906. évi statisztikai felmérésben szereplő 17 304 malom közül 5 095 maradt az új országhatárokon belül. A magyar liszt exportjára a világ nem tartott igényt, korábban az Osztrák-Magyar Monarchia ötven millión felüli népessége helyett Magyarországon csak 7,6 millió főt kellett liszttel ellátni. A döntően exportra berendezkedett malmok többsége az új országhatáron belül maradt: Budapesten és az Alföldön. 1920 után a korábbi évi több mint tízmillió tonnás őrlési kapacitásból mintegy 6,5 millió tonna jutott az ország területére. A malomipar kapacitása túlméretezett lett. A malmok tényleges termelése az 1920-as években a háború előtti termelés felét sem érte el, ez a termelés 1938-ban még 10 %-kal csökkent a Zártszám rendelet idején. 1912-ben a budapesti exportmalmok 9,4 millió mázsa gabonát dolgoztak fel, a húszas években már csak 2-2,7 millió mázsát. 1919-ben a budapesti malmok koncentrációs egyezménye a tizenhárom malomból hetet üzemen kívül helyezett, 1926-ban újabb malomkoncentráció következett. A második világháború elején Budapesten már csak négy nagymalom működött. A Kárpát utcai malom elpusztult az ostrom idején és nem építették újjá. így szűnt meg kerületünkben a malomipar.